Van itt a blog.hu-n egy huszonhármas fickó, aki mindig kiakaszt a házassági szerződésről alkotott véleményével. Röviden: szerinte válás esetén olyan arányban osszák fel a vagyont a felek, amilyen arányban beletették. Teljesen lényegtelen, hogy mit gondolok a házassági szerződésről, egyébként sem ingem, a huszonhármas sem fog feleségül venni – de ha valami bosszant, elgondolkodom, hogy mi az, ami a történetben rólam szól.
Ez a fajta vagyonfelosztás akkor lenne igazságos és elfogadható szerintem, ha garantálni lehetne, hogy mindkét félnek ugyanannyi idő és lehetőség állna rendelkezésre pénzt keresni.
Amíg egy pár kettesben van, addig kb. azt csinálnak, amit akarnak. De közös döntés eredményeként megszületik a gyermek, aki felborítja az addigi rendet. Anyuka 24 órás szolgálatba kerül, ami innentől kezdve nagyjából húsz évig tart. Bár édesapának is jelentősen szűkülnek a lehetőségei, de össze sem mérhető az anya kötöttségeivel.
A mi házasságunkban is alapértelmezés, hogy édesanya van a gyerekkel. Ha a férjemnek van elintézni való ügye, munka, kimenő vagy edzés, annyit tesz, hogy bejelenti. Ha nekem van elintézni való ügyem, bejelentem, amire sokszor érkezik az a válasz, hogy hűha, munka van, nem tudom megoldani. Vagy megoldja, de nagyon nagy erőfeszítésbe kerül. Ha nem tudok a gyerekekkel lenni, akkor külső segítséget kell igénybe vennem. Apa passzol anyának, anya pedig nem apának passzol, hanem a nagyinak vagy bébiszitternek.
Elég egy egyszerű példát hoznom: a sportolás. Esténként soha nem tudnék elmenni edzeni, ha nem kérnék meg valakit gyerekfelügyeletre. Egyszer egy jógatanfolyam erejéig a nagyszülők voltak beszervezve, hogy este 6-ra biztosan el tudjak menni. Nyáron vittem a gyerekeket a kondiparkba (azért egy személyi edző kitépte volna a haját). Most meg megoldom munkaidőben és senkit nem kell bevonni és senki nem szól bele.
És sorolhatnám a példákat. A férjem azt kéri, hogy tiszteljem a munkáját, hiszen ő a családfenntartó. Persze, hogy tisztelem, de nekem sem jó érzés, hogy családon kívülre kell nyúlnom azért, hogy néha kimozdulhassak: vagy szívességet kérek vagy fizetek (tulajdonképpen csak azért, hogy törődhessek magammal).
Ha én ugyanannyit dolgoznék, mint a férjem, a gyerekek alig látnák a szüleiket. Hol itt az egyenlősdi időbeosztás, és hogyan lehetne realizálni ilyen esetben azt, hogy mindkét fél egyenlően tehessen be a közösbe?
Még jó, hogy nincs házassági szerződésünk, pláne jó, hogy nem válunk. Abban is biztos vagyok, hogy nagyon sok családban ez ugyanígy működik. A férjem azt mondja: mondd ki bátran, hogy irigy vagy! Mondjuk inkább úgy, hogy a függetlenségem gyakorlatilag nulla, minden téren. Ez van.
Nincs kétségem: írásaim nem irodalmi alkotások. De tudom, hogy a téma sokakat érint: azaz hogy miként lehetne felpezsdíteni egy 40 felé járó házaspár szerelmi életét egy igen aktív élet mellett (gyerekek, munka, iskola, stb. ) Az útkeresésből szeretnék megosztani és átadni gondolatokat, élményeket, remélve (talán nem naivan), hogy segítség lehet azoknak, akik hasonló cipőben járnak. Így írásaimat elsősorban azoknak a harmincas-negyvenes, kisgyerekes pároknak szánom, akik szeretnének kapcsolatukban tovább fejlődni és ehhez keresnek inspirációt vagy szívesen olvassák mások tapasztalatait (ez esetben az én tapasztalataimat). Természetesen egy kapcsolat fejlesztésének lehetősége nemcsak életkorhoz és élethelyzethez kötött.